Pénzbeli adománnyal hálálta meg a Jóistennek, hogy megmenekült a hadifogságból

A tejipari szakiskolát végzett Lieb György a Donyec-medencei fogolytáborban a kőművesmunkától kezdve az ács szakmáig mindenféle foglalkozást megtanult. A 98 éves idős ember mozgalmas élete során bármilyen körülmények közé került, társai és felettesei megkedvelték.

–1919. október 1-jén születtem. A Répce hídtól 250 méterre lévő őrházból jártam iskolába. A hat elemi elvégzése után polgáriba iratkoztam be, amit 1932-től 1936-ig el is végeztem. Osztályfőnökünk mindenkitől megkérdezte, hogy hova igyekszik. Én azt mondtam, hogy Csermajorban fogok tanulni a tejipari szakiskolán. Miután megkaptam az értesítőt, kocsira ültünk édesapámmal és elmentünk Répcelakra, ahol az előgyakorlatot töltöttem. Három hónap után áthelyeztek a soproni tejipari központba, ahol elsajátítottam a vajgyártás technikáját. Kisebb kitérőt követően visszaküldtek Csermajorba, hogy a végzett tanulóktól vegyük át a gyártástechnológiát. Vajat, sajtot, túrót, kefirt készítettünk.

Mikor 1938. augusztus 12-én letettem a szakvizsgát, tanáraink már akkor látták, hogy mennyit ér a tudásunk. A 19-20 éves fiataloknak akkoriban is nehéz volt az elhelyezkedés. Édesapám a szakvizsga letétele előtt meghalt, de szüleim spórolós, takarékos emberek voltak, ezért volt néhány hold földünk, és a család többi tagjával együtt ezen dolgozgattam. Mikor idősebb nővérem megházasodott, férje ide került hozzánk, lovat is vásároltunk. 1939 áprilisáig munka nélkül voltam itthon, vagyis nem a szakmámban dolgoztam. Ezután kihelyeztek Rábapordányba egy sajtüzembe, ahol olyan körülményeket találtam, mely nem felelt meg a mentalitásomnak. Még a nyáron találkoztam egykori csermajori kollégámmal, aki Söttőrön volt légvédelmi gyakorlaton. Barátom apósa havi negyven pengőt ígért egy baranyai vasmesteri állásért, mellette teljes ellátást kaptam. Akkoriban igen nagy pénzt volt a negyven pengő egy kezdőnek. Reggel vonatra ültem, délután négy már Magyarszéken voltam. Ott dolgoztam, míg be nem vonultam tényleges katonai szolgálatra.

1940. december 2-án vonultam be Pécsre. A sorkatonai idő letöltése után, 1943. december 11-én leszereltem. Egy hónap után felkerültem Budapestre a Honvédelmi Minisztérium Építési Osztályára. Beosztottak az irattárba. Három hónap után áthelyeztek a segédhivatalba, ahonnan 1944. szeptember 12-én megérkezett a behívó, és be kellett vonulnom Baranyaszentlőrincre.
Mikor a rádió bemondta, hogy vége a háborúnak, mindenki indulhatott haza, saját otthonába. Lieb György azonban fogságba esett. Elindult velük a vagon, de fogalmuk sem volt, hogy hova. Kéthetes vonatozás után álltak meg először, majd újabb két hét következett, mire megérkeztek a jelenlegi Ukrajna területére. Az ideiglenes fogolytáborban 28 hónapot töltött. Először fűrészüzemben dolgoztatták, majd cserépedény-gyártással bízták meg, a megmaradó agyagból pedig téglát készítettek. Az ellátás nagyon szűkös volt, különösen az első időkben. Zsírt nem igen látott a leves, amit reggel-délbe-este adtak a foglyoknak, délben kiegészítve 2 dl kásával. Néha eltűnt a kása, lett helyette paradicsomleves, és telente a kolhozban megtermelt krumpliból is kaphattak. Különböző betegségek ütötték fel a fejüket, mint a farkasvakság, ami abban nyilvánult meg, hogy a 960 fős táborlakók több mint fele éjszaka nem látott, ezért egymást vezetgették a bajtársak. 1946 szeptemberéig ebben a táborban sínylődtek. A kéthetes brianszki táborból elvittek a Donyec-medencébe. Ott megtanultam a kőművesmunkától az ácsmunkáig mindenféle szakmát. Ha teljesítettük a normát, kenyeret is adtak. 1947 karácsonyát igen jó hangulatban töltöttük, annak dacára hogy az élelmiszeradagból 10-10 grammot elvontak előtte három hétig, hogy aztán karácsonykor visszakapjuk. A levesbe hús is került, és a két és fél deciliter babfőzelék helyett hármat adtak. Nekem ez annyira volt elég, hogy a létfenntartást biztosította.
– Azért szerettek engem a brigád tagjai, mert amit lehetett, kiverekedtem a többieknek is. Fogva tartó felettesei is megkedvelték, ezért jobb munkakörülmények közé kerülhetett. 1948. szeptemberében vonatra ültettek bennünket és elindultunk Magyarországra. Előző este ellopták a pufajkáját, de alig hitték el neki, hogy nem eladta, hanem tényleg elvették tőle. Végül megkegyelmeztek neki, és mehetett a hazautazók közé.
– Akkora kő esett le a szívemről, megnyugodtam és mondtam, hogy mégis van Isten. 1948. szeptember 27-én 16 órakor a vonat elindult velünk Magyarországra – mondta csillogó szemekkel az idős ember.

A Jóistent mindig arra kértem, hogy segítsen haza a fogságból, és hálából végrehajtok valamilyen jó cselekedetet. Ez vezérelt engem arra, hogy összerakosgatott pénzem és a fiam hagyatékából, valamint a lányom jóvoltából felajánlottunk 3 millió forintot, amihez hozzátettem a fogságban eltöltött kárpótlás miatt kapott 1 milliót. Végeredményben 4 millió forintot adományoztunk a kapuvári Szent kereszt temetőben lévő kápolna felújítására.